nemadomfel

Keresd a Facebookon!

Mióta is? Már lassan másfél éve... Keresem az újat, a lehetőséget, az igazit, a társat, aki mellettem állna jóban rosszban.. de nem lelem... Kerestem itt, kerestem ott, leültem jópár emberrel randizni, vagy csak beszélgetni, de semmi... egy szikra sem... Na jó, szikra volt elvétve egy-kettő, de semmi lángolás, semmi érzelem nem jött ki belőlem... Már-már kezdtem feladni, november vége volt, tele a hócipőm a közelgő téllel, az egyedülléttel, gondokkal, nyűggel, mindenhez egymagam voltam és úgy láttam egyhamar ez nem is változik... Épp fürdetni készültem a kölyköket, mikor jött egy üzenet az egyik társkeresőről, mondván xy kedvel téged, nézd meg a profilját... hehh... ezekből van elég, na de megnézem, még ez az utolsó belefér, aztán úgyis felhagyok a társkeresősdivel, annyira sikertelen az egész.. Hmm.. megnéztem, nem rossz, hát akkor lájkolom én is... Majd egy fél óra múltán jött egy üzenet, megköszönte a visszajelölést... mondom ugyan már.. ezen az oldalon ritka az ilyen kedves, normális hangnem, akkor beszélgessünk már egyet... Beszélgettünk... hajnalig... aztán reggeltől estig... egy héten keresztül, a végén már úgy éreztem jobban ismerem mint magamat, annyira vagyunk egyformák, mégis különbözőek... Össze kéne futni egy kávéra... Na jó... De még a héten... Akadály? Ugyan, semmi, kis szervezéssel bármi megoldható... Persze a telefonom az utolsó pillanatban merül le, épp mikor találkoznunk kéne... Kiszúrom a kocsit, erre megy még egy kört a park körül, azt sem tudom merre induljak utána... De megvan... Már elsőre is fura az érzés, találkozni... A sok virtuális beszélgetés után élőben, kicsit zavarban... Kávé? Ahhoz már késő van, akkor legyen tea... majd sok-sok hosszú sétakör a városban, és mindjárt lejár a kimenőm.. Nehéz lenne ennyivel elengedni... Gyerekek ilyenkor már alszanak,igyunk otthon még egy teát... És beszélgessünk tovább... De már így is késő van, este van, még messze van mire hazaérsz... Nem kell búcsúzkodni nagyon, érezhetően közel van a következő találkozás, ezt nem lehet annyiban hagyni... Aztán eltűnsz pár napra, sok a dolgod... Persze, én az örök álmodozó, csak remélni tudom hogy nem érted be ennyivel... És nem... Amikor épp nem várom, jön az üzenet, hogy akkor mégis... Hol, mikor... De találkozzunk... Este van, késő, csendben, halkan de nagyon élvezzük egymás társaságát... És itt már érzem hogy nehéz elengedni, tudom már kit kerestem, kire vágyom már régóta... És megint eltűnsz... napokra... hetekre.. pár mondat, pár üzenetváltás, eltelik a karácsony, az újév, sokszor csak egy fél mondat, egy szó az üzenet a kérdésemre, írásomra, aztán kezdünk újra belerázódni... Munka, ügyes-bajos dolgok, egyetem, gyerek, ésatöbbi, mindig van valami ok, amiért elmarad a találkozás... aztán van egy kitűzött időpont, ami tuti összejön... Már csak egy hét van addig... Barátnőm aki időzavarban van, azt kérdi aznap délután, hogy akkor ma este találkoztok? Á, mondom ugyan már, az jövő hét csütörtökön lesz... És még heccből meg is kérdem, hogy hazafelé nem akarsz eltévedni? Véletlenül? Aztán este jön a válasz... hááát lehet róla szó... És jössz... Röpke két hónap után... Annyi minden történt, mégsem erről beszélgetünk... Utólag elmondod, ellőttem a poént, meglepetés akart lenni a ma esti találkozás... Nem vagyok hozzászokva hogy valaki csak úgy meglepjen... zavarban is érzem magam emiatt... és tudom, érzem, megint el fogsz tűnni... Most már nagyon nehéz elválni, búcsúzni... mert nem tudom mikor lesz újra... Azóta is lassan telnek a napok, és már ki is tavaszodott... itt-ott néhány üzenet, semmi utalás a folytatásra, időpontra, addig csak reménykedni tudok...